Azon gondolkodom, hogy művészeknek ( íróknak, költőknek, képzőművészeknek, színészeknek ) illetve köztiszteletben álló embereknek szoktak állítani emléktáblát.

Valóban némiképp introvertált és magányos részekből is áll az alkotás, de legtöbbször léteznek múzsák, családtagok, akik segítik a művészt. Így ugyanúgy megérdemelnének az emlékezet és időtlenség ábrázolását szoborba faragva vagy feliratozva táblára akár, hiszen az életükben támogatták, hogy a műveik létrejöjjenek. Követve vagy közvetlenül. Egy művész- még ha oly’ csendes is vagy visszahúzódó-, nem egyszerű személyiség, ha egzaltált vagy szeszélyes, akkor igazán nagy szeretet kell hozzá. Jó, szeretet kell mindkét fél részéről, de érzem, hogy azért ez a táblaállítós szokás valamennyire azért igazságtalan.

Nő művész vagyok, ha nem lettek volna mellettem a családtagok, nem tudom, hogy mi lett volna, ha a volt férjem vagy a gyerekeim nem támogatták volna a bohém elképzeléseimet vagy kreatív hozzáállásomat a spirituális és fizikai létezés síkjain egyaránt. Igaz, mindegyik a művészet valamely műfajában alkot szintén, ami nem törvényszerű általában. A férfi művészek sem lennének meg női múzsa nélkül, ezért simán javasolnék nekik is emléktáblát. Azért a legnagyobb erénynek még most is az egymás iránti tisztelet jelének tekinthető kitartást gondolom, a másik iránti elköteleződésben lévő szeretet megmutatkozását, ami láthatóan nem feltételekhez kötött.

Egy Márai Sándor emléktábla kapcsán lamentáltam most, mert például a felesége végig mellette volt, míg alkotott, de csak azon műélvezők tudnak minderről, akik ismerik az író életútját mondjuk.